2021 Április 28-át írtunk, pontosan emlékszem arra a napra, egyik pillanatról a másikra belém hasított a vágyakozás, hogy anyává szeretnék válni. Nagyon intenzív élmény volt és villámszerűen érkezett, mintha akkor érett volna meg bennem az a sok munka, amit az elköteleződés kapcsán megvívtam saját magammal.
Annyira izgatott voltam… alig vártam, hogy el újságoljam a férjemnek, hogy készen állok… hiszen ő már nagyon régen várt erre a pillanatra. Ezúttal is köszönöm neki a türelmét, hogy siettetés nélkül tiszteletben tartotta azt az utat, amit be kellett járnom ahhoz, hogy megérjen bennem, ez az életre szóló döntés.
2021 Május 27-én az első ultrahang vizsgálaton, pillantottuk meg először, a kis embriónkat… a róla készült fényképet hazáig szorongattuk a kezünkben és nem tudtunk betelni a boldogságtól, az egész világgal meg akartuk osztani, hogy szülők leszünk.
Aztán eljött a várakozás ideje, voltak nagyon intim és mély pillanatok is a várandóságom időszakában. De összességében nem mondanám életem legcsodálatosabb élményének, pedig még a csapból is az folyt, hogy boldognak kellene lennem minden percben és órában, hisz egy kis élet dobog a szívem alatt.
Voltak napok, amikor szinte mindennek éreztem ezt az állapotot, csak áldottnak nem. Fizikai és pszichés értelemben is megterhelt. Tele volt mélypontokkal, sok lemondással, bizonytalansággal, és örökös aggodalommal (,,nem ártok-e a kisbabámnak?” ,,jók lesznek-e az orvosi eredményeim?” ,,világra tudom-e hozni egészségesen” ,,időben indul-e be a szülés” és megannyi kérdés, kavargott bennem).
A testem feletti kontrollt is elveszítettem és a bennem lüktető kis élet irányított már mindent. Annak ellenére, hogy nem csak a tökéletes pillanatokról és a felhőtlen boldogságról szólt az az időszak, mérhetetlen hálát éreztem. Hálás voltam a testemnek, hogy egy új élet fejlődött benne és a sok nehézség ellenére is tudtam, hogy az út végén ott vár majd ránk, a kislányunk Panna, akit már a fogantatás pillanatában, tiszta szívből szerettünk, és nagyon vártuk a vele való találkozást.
2022 február 1-én születtem újjá, a nőből anyává lettem. Egy új időszámítás vette kezdetét, amikor kislányomat a világra hoztam. Sosem hittem igazán a spiritualitásban, de akkor ott valami megváltozott, mintha eggyé váltam volna az univerzummal, a szülő nők és a magam iránt érzett tiszteletem leírhatatlanul erősen lüktetett. Az átélt fájdalomnak akkor ott célja volt, segített megtapasztalni, hogy sokkal több erő lakózik bennem, mint amennyit valaha el mertem volna képzelni saját magamról. Visszagondolva nehéz elhinni, hogy a testem képes volt ekkora fájdalmat kibírni, azóta sem tudom ezt racionálisan befogadni vagy megmagyarázni. Megerősödtem… az az életerő és energia, ami ott kifejeződésre került mélyen elraktározódott, mint erőforrás táplálkozok belőle a nehéz élethelyzetekben. Végig bíztam a testemben, az anyatermészetben, egy önismereti utazásnak és egy belső növekedésnek próbáltam megélni, melyből bölcsebben, tele önbecsüléssel kerülök majd ki. Utólag sikerült is ezt a fajta narratívát beépítenem az élettörténetembe, de akkor ott a szülés pillanatában nem voltam ennyire tudatosan jelen, sőt vajúdás közben néha azt éreztem, hogy belehalok… de egy pillanatig sem fáradtam el, vagy adtam fel, hisz tudtam, hogy minden egyes fájdalommal, ordítással és nyomással közelebb kerülök a kislányomhoz.
A kitolási szakasz egy örökkévalóságnak tűnt éreztem, ahogyan a szülőcsatornán szépen lassan át halad, az a kis törékeny test. Sírás nélkül érkezett ebbe a rideg világba, csak a férjem sírt a meghatottságtól, én pedig a megkönnyebbüléstől, hogy végre vége a kegyetlen fájdalomnak és a kislányomat már a kezemben tarthatom. A köldökzsinór még percekig ott lüktetett kettőnk között, a férjem kapta meg, azt a kitüntetett szerepet, hogy megszüntesse a pulzálását, de mindez csak fizikálisan történt meg, hisz azóta is ott lüktet, és táplálja a kettőnk kapcsolatát, az örök kötelék szimbólumaként.
A nagy találkozás és a család megszületése pillanatában megszűnt a világ is körülöttünk, teljes extázis, euforikus állapot. Aztán a testem egyszer csak elfáradt és egy eszméletvesztés vetett véget annak a csodának, amit a közös arany órában átélhettünk ott hármasban, egy családként. Szerencsés vagyok, hisz nagyon szép szülésélményem volt, hálás vagyok érte a férjemnek, aki végig támogatott és fogta a kezemet, a pszichológusomnak, aki segített az átkeretezésben, hogy bele tudjam engedni magam a fájdalom érzésébe, az ellenállás helyett és a kórházban dolgozó személyzetnek is, akik a humánus bánásmódjukkal egy szép emlékkel koronázták meg a szüléstörténetemet.
A várandóságom alatt erősen hittem abban, hogy fel vagyok készülve a szülőségre, hisz tisztában vagyok a baby blues, a normatív krízis, az alrendszerek, az életszakaszok fogalmával, tudom milyen hatással van a párkapcsolatokra az ha, a diádból-triád lesz, és még sorolhatnám, hisz több éven át képződtem család-párterapeutaként. Mindezek ellenére az első pár hétben rám tört a baby blues (gyermekágyi szomorúság, lehangoltság). Átéltem életem legnagyobb krízisét! Párból szülővé lettünk, helyet kellett csinálnunk a kis jövevénynek, teljesen átalakítva a családi rendszert, új struktúra, új szabályok bevezetésével. A kezdeti sokk után, egy érzelmi hullámvasúton ültem, erős lehangoltság, inkompetencia érzés lett úrrá rajtam, hol zokogtam a fürdőszobában, hol csodálattal néztem a kislányomra, hol irigykedtem a munkába bejáró férjemre… de irigy voltam az irodaházakból kisétáló dolgozókra is, akiknek volt felnőtt élete, cigizgettek és kacarásztak ebédszünetben. Én meg egész nap rohadtam a lakásban és alig vártam, hogy a férjem haza érjen és egy órára átvegye a ,,műszakot”.
Az anyaság nagyon magányossá tud tenni, egy izolált állapotot kreál, támogató közösség nélkül. Nem hiába él az a mondás, hogy egykoron ,,egy egész falura szükség volt a gyermekek felnevelésére”, hisz a közösségek megtartó ereje, a többgenerációs családokban, sok terhet levett az anya és apa válláról. Nagyon erősen érzem ennek a hatását, amikor haza utazunk Erdélybe ahol nagyszülők, szomszédok, rokonok vesznek körül bennünket, teljesen más minőségben tudok anyaként működni. Annak ellenére, hogy a férjem teljes mértékben kiveszi, a részét a gyermeknevelésből a terhek messze nem egyenlők, akármennyire is azt szeretnénk hinni, hogy egyenjogúak vagyunk. Ő reggelente bármikor kisétálhat az ajtón és elmehet munkába, vagy akár 1 hétre is, üzleti útra. Én anyaként egyedül kell végig csinálnom az egész napot, akár 3 óra alvással is kifogások, pardon nélkül, hisz a kisbabámat nem fogja érdekelni, hogy milyen pszichés állapotban vagyok, és szabadságot sem ad, hogy ki pihenhessem a fáradalmakat.
A testemhez és az intimitásomhoz fűződő viszonyom is megváltozott, a nap teljes egészében ,,használva” vagyok, csak adok és adok magamból, éjjel is nappal is, felelősséget vállalva egy újszülött életéért. A szoptatás sem volt egy idillikus állapot, manapság erről is mézes mázas cikkek jelennek meg… pedig sok esetben fájdalommal teli, nem beszélve arról, hogy mint erogén zóna a mell akár megszűnhet létezni, más funkciót kap ,,táplál, életben tart”.
Mindemellett, sok nő omlik össze, ha nem tudja az ,,elvárások” szerint táplálni kisbabáját, hisz számtalan váratlan helyzet alakulhat ki pl. nem elegendő a tejtermelődés, fájdalmas a szoptatás, bekapcsolhat gyermekkori/szexuális traumákat, az ingerléstől begyulladhat a mell, nem áll be megfelelően a kereslet-kínálat, a kisbaba nehezen jön rá a szopási technikára stb.. A szoptatás mára már társadalmi nyomássá vált, így sajnos rengeteg kismama szégyenkezik és erős szorongást él át miatta.
Az érzelmi evésről még nem is beszéltem, ami ugyancsak a test és az elme lázadása. Nehéz napokon sokszor kapom magam azon, hogy kontroll vesztett állapotban csokit majszolok ahelyett, hogy tudatosítanám magamban az át nem élt érzéseket és megtalálnám a pszichológiai éhségem okát. Attól tartok, hogy a kislányom valós igényeit sem tudom időnként helyesen felismerni és ,,minden nyekkre” cicivel válaszolok, vajon majd ő is érzelmi evő lesz, ahogyan most én is?… és már ki is lyukadtunk a családunkból hozott mintákhoz, szülői sebekhez és azok továbbadásának fontosságához. Így nap, mint nap megküzdök önmagammal és felteszem a kérdést ,,mi is az, amit tovább szeretnék adni a gyermekemnek?”.
Az 5. hónap tájékán kezdtem kompetensebbnek érezni magamat szülői szerepemben és figyelni saját igényeimre is kicsit. Vekerdy Tanár Úr szavai csengtek végig a fülemben ,,a gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat. Ezért időnként meg kell szabadulni tőlük, mert a gyerek érdeke is, hogy folyamatosan jól rágható és jól szívható, pihent anyja és persze apja is, legyen neki”. El kellett fogadnom, hogy nem lehetek minden nap tökéletes anya, igen is van jogom kiborulni, összeomlani, újra építkezni, külső segítséget kérni és időnként nem a pszichológiai elméletek mentén elemezni önmagam anyaságát, hanem csak úgy lenni, engedve, hogy a ,,boldog tudatlanság” átszője az elmémet.
Még nagyon az elején tartok ennek a csodás folyamatnak és az anyai szereppel való azonosulással is sok dolgom van, de próbálok megtartani valamit a régi énemből is, hogy ne veszítsem el az identitásom egészét. Viszont az nagy biztonságot ad, és valamiféle fogódzót is, hogy a hivatástudatom, a pszichológia iránti szeretetem továbbra is a régi. Így folyamatosan azon ügyködöm, hogy a mindennapok forgatagában, meg tudjam találni a családi szerepeim egyensúlyát anyaként, feleségként és szakemberként. Végül is be kellett vallanom magamnak, hogy ,,csak anyaként” nem tudok létezni, érzem, hogy összenyom, időnként nem enged fellélegezni, és a kreativitásom kiteljesedése sem bontakozhat ki teljes egészében általa. Röviden, a karrieremet és a felnőtt életemet szem előtt tartó anya vagyok, abban hiszek, hogy a gyermekem nem kizárólag attól lesz boldog és biztonságosan kötődő, ha én 3 éves koráig helikopter szülőként csüngök felette megrökönyödve. Továbbá nem szeretném mártírszerepbe kényszeríteni saját magamat sem, majd pár év múlva a kislányom szemére hányva a ,,ha te nem lettél volna, most máshol tartanék…” kezdetű mondatot.
Apropó ,, új szerepek megszilárdulása”, érdekességképpen megemlíteném, hogy sok férfi szenved Madonna-kurva komplexusban, ami annyit jelent, hogy szülés után csökken a szexuális vágy. A nő, mint a szexualitás tárgya egy időre megszűnik létezni, és a gondoskodó anya szerep felülírja magát a vágyakozást. Továbbá a férj gyakran érezheti kirekesztve magát az anya-gyermek szimbiózisból, ezért párkapcsolat szempontjából nagyon fontos az egymásra szánt minőségi idő, intimitás fenntartása (ami alatt nem a szexuális aktust értem). Az elhidegülés elkerülése érdekében, mindkét félnek időt és energiát kell bele invesztálnia a kapcsolatba, hisz a férjnek szüksége van arra a nőre, aki nem csak otthonkában, anyatejtől bűzölögve sétál fel alá a lakásban és a nőnek is egy támogató partnerre, aki anyai szerepében megerősíti és támogatja őt. Segítenünk kell egymásnak, a szerepeink újrarendezésében, hogy a férfiasság/apaság és nőiesség/anyaság integrálódni tudjon, az új családi dinamikában.
9 hónap szülőség után hol tartok? Szép lassan el gyászoltam a múltat, az egykori szabadságomat, és annak a lánynak az egyik részét, aki már meghalt bennem. Továbbá megtanultam hasznosan kihasználni minden egyes percet, jobban értékelni és megélni a jelent, hisz ez az egyetlen dolog, amire igazán hatással lehetek, a saját és a gyermekem jövőjét illetően is. Lai Tzu-t idézve "ha depressziós vagy, a múltban élsz… ha aggódsz, akkor a jövőben… ha békében élsz, akkor élsz a jelenben”.
Az idő múlásának megállíthatatlanságát és magát a változást a kislányom fejlődésén keresztül éltem át igazán, amikor azt hittem, hogy most már minden sínen van, jött is az új kihívásokkal teli korszak, hisz semmi sem tart örökké, egy dolog biztos csak, a változás maga. A felismeréseim tükrében én is hirtelen felnőttem, újra kereteztem az életemet, és el kezdtem értékelni azt, ami aktuálisan van, a gyönyörű kislányomat, a nagyszerű férjemet, a segítőkész nagyszülőket és azt az utat, amit bejártam, az anyává válásom folyamatában.
A szülőség lelassított, ,,a félelem attól, hogy valamiből kimaradok” mai kifejezéssel élve a FOMO jelensége, folyamatos elégedetlenséget generált bennem. Jelenleg nem vágyok másra, hálás vagyok ezért az életért, amit kaptam…
Elfogadtam, hogy már semmi sem lesz a régi, sosem leszek már úgy egyedül, ahogyan előtte voltam, hisz még a wc-n is a kislányom fogja a nadrágomat és nyújtja a kezét, hogy vegyél fel anya… már nem tudok több órán át sorozatokat nézni… hétvégenként lustálkodni chipsszel a hasamon… felelőtlenül lerészegedni, a barátainkkal hatalmasakat bulizni… esős napokon begubózni egy forró tea társaságába a kedvenc könyvemet olvasva… a férjemmel spontánul nagyokat randizni… hónapokra elutazni, ismeretlen tájakat felfedezni… éjjelente 5 órát aludni egy huzamba… még sorolhatnám, hisz az az igazság, hogy sok mindenből kimaradunk. De a szülőség megannyi boldog pillanattal is megajándékoz, hisz sosem éreztem magam ennyire szeretve és sosem hittem, hogy ennyire lehet szeretni. Minden nap kapok valami csodát a kislányomtól, egy kacajt, egy mosolyt, egy odabújást, amiből töltekezhet a lelkem. Ő lett az én tanítómesterem, általa értettem meg igazán, hogy mit is jelent a türelem, a kedvesség, a rugalmasság, és a feltétel nélküli szeretet.
Tudom, még sok-sok öröm és bánat vár rám, sokszor fogok megbukni saját magam és a környeztem szemében is, mint szülő, mint anya, mint feleség, mint szakember… de az eddigi tapasztalataim szerint, ezt a folyamatot megélni a legnagyobb kiteljesedés és harc, hisz anyaként nap, mint nap megküzdök önmagam démonjaival, rá ébredek életem képlékenységére és halandóságára.
,,Felülkerekedni a legmélyebb pillanatokon, eljutni egyik végletből a másikba, megismerkedni az identitásom egy új részével, felülírni a családi mintáimat, a múltam/az egykori szabadságom elgyászolása, az örök bizonytalanság érzése ,,hogy elég jó anya vagyok-e", válasz készség minden órában/percben… az ambivalens érzések időszaka... néha unalmas, kimerítő, fárasztó, időnként tele bűntudattal, de mindeközben a legörömtelibb, legcsodálatosabb élmény is, hisz tudom, hogy ha néha kudarcot is vallok, valakinek akkor is én jelentem a világ közepét”
*A cikk saját élmény alapján íródott, célom a valóság (saját valóságom) megjelenítése, az anyaság árnyaltabb oldalának szemléltetése, arról is írók amiről nem illene? #nemvagyegyedül
コメント